Állj mellénk! Legyél pártoló tag!
Kihaló feleink - avagy ilyen volt Woodstock 50 éve
Élet+Stílus Ligeti Nagy Tamás 2019. augusztus. 14. 20:00

Kihaló feleink - avagy ilyen volt Woodstock 50 éve

Az első perctől az utolsóig olyan volt, mint egy rosszul szervezett nyári tábor. Egy olyan nyári tábor, ami csodák csodájára mégsem omlott össze, ellenkezőleg: legenda lett.

Virágkoszorúk, 400 ezer félmeztelen felsőtest, kétszer ennyi szandál, a városi komfortot elhagyó, az égből hulló mannát törökülésben váró csodálatos fiatalok, akik beérték a rájuk zúduló özönvízzel is. Semmi nem felel meg jobban a béke, a boldogság, a szeretet sztereotip mítoszainak, mint a Woodstock Fesztivál. 1969. augusztus 15–18. között nem állt meg az idő, de sikerült legalább várakozásra kényszeríteni. Ez volt a zavargások, a különleges gyilkosságok, az aljasságok, a politikai összeesküvések, de az új divat, az új zenei stílusok, a szexuális szabadság kísérletének három napja is.

Az egész úgy indult, akár egy mai „itt a pénz, csináld meg belőle életed vállalkozását” című valóságshow. John Roberts és Joel Rosenman a The Wall Street Journalban és a The New York Timesban hirdetést tett közzé: „Fiatal emberek korlátlan tőkével törvényes beruházási lehetőséget keresnek.” Ketten jelentkeztek, Michael Lang zenei producer és a popbizniszben kavaró Arnie Kornfeld. Korábban mindketten részt vettek egy-két napos zenei események szervezésében, miként nagy találmányuk, a Woodstock Fesztivál sem volt előzmények nélküli: a nyugati parton, főleg San Francisco környékén, egymásba értek a bulik. A két évvel korábbi Monterey Popfesztivál üzletileg is bejött, úgy is közel egymillió dolláros nyereséget hozott, hogy az 50 ezer néző közül sokan nem vettek belépőt.

Woodstock azonban más volt – a kávészünet helyét a krízis vette át. A kivitelezésben ügyködő két férfi egy csomó helyszínt felkeresett, ám mindenhonnan elzavarták őket. Végül a Woodstocktól 90 kilométernyire lévő Bethelben Max Yasgur, egy tejtermelésből élő gazdálkodó 35 ezer dollárért hajlandó volt bérbe adni a földjét azzal, hogy három nap alatt a rendezők 50 ezernél több embert nem láthatnak vendégül. Bethel morcos farmerei a jövevények hírére megtöltötték patronos puskájukat, ám szerencsére egyetlenegyszer sem sütötték el. 1969. augusztus 15-én a faluból egyik napról a másikra New York állam harmadik legnagyobb lélekszámú városa lett. Reggelre a farm bejárata előtt álló VW Bogár – a márka amerikai népszerűsége sokat köszönhet a hippiknek – és a pszichedelikus színekre mázolt „nagy testvér”, a Transporter mikrobusz között 23 kilométer volt a távolság. A menet egy halottaskocsi lassúságával haladt, aztán már úgy sem. A célt keresve mindenki Allen Ginsberg utasításait követte: „Előre arra van, amerre a víz folyik.” Miként egy szemtanú mondta, a legtöbben itt tanulták meg, hogy „az” utazás nem autókázás. Abbie Hoffman, a hippik egyik prófétája úgy látta, innentől a gyerekek nem nemzedékként, hanem nemzetként viselkedtek.

A környék egy olyan környezeti katasztrófa előtt állt, amit a meteorológusok jóslata szerint tovább fokoz a közeledő Camille hurrikán, a szociológusok szerint viszont a szép lassan összeálló marihuánafelhő mindent eltakar. Meg nem erősített információk szerint – a bizonytalanságra és az adatpontosság erősségére is van szlogen: „Ha jól emlékszel a hatvanas évekre, nem voltál ott!” – a látogatók 90 százaléka élt droggal, leginkább fűvel; a bátrabbak éhgyomorra az LSD-t is kipróbálták. A tömegben, sárban csúszkálva, teknősbékákat kerülgetve, ráadásul minimum félmeztelenül ott voltak azok vagy azok szülei, akik pár évvel később összedobták a Windowst, az Apple-t, a routert meg a Napstert, az ATM-et, a bankot, amely miután reggel 9-kor kinyitott, soha többé nem zárt be, és elérték, hogy a marihuánát egyre több államban gyógyászati célokra legálisan használhassák. A hippik evolúcióját Douglas Coupland kanadai író fogalmazta meg legtalálóbban az X generáció című könyvében: ők voltak azok, akik húsz évvel később kiverték a palávert, ha nem kaptak ablak melletti, szövetszalvétás asztalt egy menő étterem nemdohányzó részében.

„Ismertek valakit a környéken, aki tud reggelit készíteni 400 ezer ember számára?” – kérdezte Chip Monck a közönségtől, akik néhány perccel korábban még az égre fordított tenyerükkel imádkoztak Richard Nixon, az FBI meg a lakbérek pusztulásáért, ám kompromisszumkészségüket bizonyítandó belementek abba, hogy a Nemzeti Gárda helikopterei burgonyaszirommal, tejporral és hot doggal bombázzák meg őket. Chip az után lett műsorvezető – a három közül a legnépszerűbb –, hogy a szervezők elfelejtettek hivatásos kikiáltót vinni. A nevét onnan kapta, hogy színpadvilágítás-tervezőként úgy ugrált a lámpákat tartó, 20 méter magas oszlopokon, mint egy mókus, és a legrázósabb helyzetekben is feltalálta magát. Ő jelentette be – már az első nap –, hogy a fesztivál innentől kezdve ingyenes, a résztvevők a saját törvényeik szerint élnek, és ő hívta fel a figyelmet arra, hogy rossz minőségű hasis is kapható, meg egyébként is: a legtisztább kábítószer maga a zene. Jó választás volt, mert egyformán perfekt módon kommunikált a közönséggel és a színpadra lépőkkel.

Woodstock zenei szempontból kifogástalan színvonalú esemény volt, annak ellenére, hogy a korszak legnagyobb sztárjai közül a Beatles, a Rolling Stones és Bob Dylan nem ment el. Mindannyian elfogadhatóan indokolták a távolmaradást: a Beatles szétesett, a Rolling Stonesnak már le volt kötve az az altamonti koncert, amely aztán elborzasztó történéseivel, egy fekete bőrű srác megkéselésével és más erőszakos cselekedeteivel lezárta a béke korszakát, Dylan meg azt mondta, ötszáz néző kedvéért nem megy oda unatkozni.

A sok jogi csűrés-csavarást követően az 1970-ben, az eseményről készült dokumentumfilmmel egy időben kiadott háromlemezes zenealbum szerkesztését – hűen a fesztivál minden más esetlegességéhez – a véletlen irányította. Carlos Santana 8 percbe sűrítette azt, ami a következő öt évtizedben a védjegyévé vált. A szemtanúk szerint Alvin Lee zenekara, az angol Ten Years After volt a csúcspont a tömeggel tökéletesen együtt mozgó produkciójával. Mások szerint Joe Cocker, aki elszuszogta és elordibálta a With a Little Help from My Friendset. A helyszínen hétfő reggelre pár ezresre olvadt, végig kitartó közönségből az emlékezők azt mondják, akkor volt a rock történetének egyik legfontosabb előadása: Jimi Hendrix fellépése. A kronológiai sorrend helyett valamiféle hangulatot követő album nem mutathatta be a fesztivál összes fellépőjét. A most megjelenő, 38 cd-ből álló, 600 dollárba kerülő kollekció először tartalmazza az összes fellépő – köztük a válogatáson egyetlen dallal sem szereplő Creedence Clearwater Revival, Janis Joplin, a Grateful Dead és mások – eddig meg nem jelent húszórányi dalát.

Az első és utolsó szeretethappening szellemiségét többször megpróbálták előcsalogatni annak a 72 éves ikonikus férfinak a közreműködésével, aki már az első, óránként 5000 dolláros veszteséget termelő, tanítani való üzleti bukásnak is részese volt. A Woodstockot megörökítő 3 órás filmben motorral száguldozó Michel Langnál kevesebben tudják azt – hiszen ő tényleg közelről látta az eredeti, reprodukálhatatlan hősöket –, hogy a másolásra építő popipar rettenetes következményekkel járó tévedésekre képes. Langnak – Woodstock bármely kerek évfordulójának közeledtével – rendre az a merész ötlete támad, hogy az eredeti rendezvény szellemét méltóképp idéző szeánszot szervez. A 20 évvel ezelőttiben nem annyira volt benne, és jól tette, mert ott többségében olyan előadók léptek fel, akik azt hitték: Woodstock arról híres, hogy Woodstockban volt. Tavaly szivárogni kezdtek a hírek: napra pontosan 50 évvel az után, hogy Richie Havens produkciója elindította a fesztivált, a legenda folytatódik. Természetesen nem Bethelben, amelynek az 1969-es események után megválasztott polgármestere első intézkedéseként rendeletbe foglalta: a városban soha többet nem lehet rockfesztivál.

A tervezett szellemidézés, a marylandi W2019 szervezői köré olyan szponzorok gyülekeztek, akik belebetegszenek abba, ha a befektetésük lassan térül meg. Ráadásul nem érdekli őket a máig hullámzó rezgés, főként azért nem, mert a kapkodó-hiperaktív kulturális közeg mindannak az ellentéte, ami a békés, belassult Woodstockot táplálta. Hiába volt néhány még aktív egykori közreműködő mellett sok mai sztár neve a plakáton, a Killers, a Raconteurs és Robert Plant – a Led Zeppelin volt énekese a világon az egyetlen élő művész, aki elmondhatja magáról: két Woodstock Fesztiválról is lemaradt –, a jegyek árusítását a tragikus megtérülési prognózis ismeretében meg sem kezdték.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Grönland megvásárlása? Ma inkább a lízing és a hódítás a népszerű
Világ Németh András 2019. augusztus. 22. 20:00

Grönland megvásárlása? Ma inkább a lízing és a hódítás a népszerű

Több mint száz éves gyakorlatot szeretett volna feléleszteni Donald Trump, amikor bejelentette, az USA szívesen megvásárolná Dániától Grönland szigetét. Az amerikai elnök meg is sértődött, amikor Koppenhága kikosarazta őt, s gyorsan utálatosnak nevezte Mette Frederiksen dán miniszterelnököt. Korábban gyakoribbak voltak az országos méretű földvásárlások, ma inkább a lízing a népszerű, de azért a hódítás sem ment ki a divatból.